BLOG - BEJEGYZÉSEK LISTÁJA

A bili és én régi ismerősök vagyunk. Eleinte, mikor másfél éves koromban mindig előre bejelentettem, hogy kakilni kell, még nem voltunk jóban. Nem akartam ráülni. Aztán mikor már szerettem trónolni, már nem jelentettem be a magán-, és folyóügyeimet. Ennek ellenére, azért néha nagy és sokszor kicsi siker koronázta a bilizést, és a vécézést is. Az előrelépés viszont elmaradt. Én nagyon szépen éltem az életemet úgy, hogy reggel és este pisiltem a bilibe, napközben pedig elintéztem fű alatt (pelusba). A kérdésre pedig standard válaszom volt: nem kell kakilni/pisilni és nem kakiltam/pisiltem. Vagy leginkább nem is hallottam meg a kérdést.

Aztán valami beleütött a Mamiba. Szerencsére nem a villám. Szombaton viszont megkérdezte reggel, hogy mit szeretnék felvenni: pelust vagy a diegos alsónacit. Ez utóbbi mellett döntöttem, ami lehet, hogy hiba volt, mert azóta oda a nyugalmam. Napjában elég sokszor hallom az alsónaci-szabályzatot, miszerint abba nem illik a dolgomat végezni, ezért ha pisilni kell.... na meg a szokásos kérdést: nem kell pisilni/kakilni? Én ekkor a szokásos válaszomat szoktam bevetni.

Mami viszont furmányos, úgyhogy kérdés nélkül is néha a bilin találom magamat. És ilyenkor pisilek is. De nem csak ilyenkor... a Mami valami olyasmit emleget, hogy Ő már nem is a Mami, hanem valami mosómedve vagy mi. A délutáni alváshoz már nem akartam pelust venni, és sikerült is szárazon ébrednem. Az esti tusolás közben viszont feltaláltam a "kézbekaki" intézményét, amit már két napja sikeresen alkalmazok. Ha érzem hogy kakilni kell, akkor az első darabkát felfogom, és aztán örömmel kiabálok, hogy kakiltaaam! A többi aztán a bilibe megy, de most meg azt hallgatom, hogy még kakilás előtt kell szólnom. Szóval még nem értem én ezt teljesen, bár a vasárnap reggeli öltözéködés közbeni meztelenül rohangálás alatt kétszer is bejelentettem előre a dolgot és el is végeztem előírásszerűen a bilibe. Ma pedig, hétfőn, mindjárt vége a napnak és csak egyetlen alsónaci landolt a mosógépben. Igaz, én nem szóltam soha semmit, de legalább ráültem a bilire, és alkottam is bele...

Mint Thomas, a gőzmozdony egyik legnagyobb rajongója, pénteken természetesen hivatalos voltam a Thomas hétvége nyitónapjára, Utrechtbe, a Vasútmúzeumba.

Mindez persze titok volt előttem, egészen csütörtök hajnalig, amikor is felébredtem (mostanság sosem szoktam éjjel felébredni), felkapcsoltam a nagylámpát a szobámban és elkezdtem visítani, amikor a Mami le akarta azt oltani. Szóval mikor már minden érvből kifogyott, azzal akart trükközni, hogy ha most szépen gyorsan visszaalszom, akkor holnap reggel elmegyünk a Thomashoz. Én persze egyből rávágtam, hogy dehogy akarok én a Thomashoz menni, mert abban a pillanatban leginkább csak a lámpa felkapcsolása volt a célom. Na végülis aztán mégiscsak visszaaludtam, méghozzá sötétben.

Másnap reggelre meggondoltam magam, és természetesen volt kedvem megnézni Thomas barátomat igaziban is. Egész úton odafelé készültem rá, hogy ki mindenkivel fogok találkozni: a Kövér Ellenőrrel, a Percyvel, a Gordonnal, az Emilyvel és mindenki mással is.

A gond csak az volt, hogy kiscsaládunk minden tagja másként képzelte el a Thomas-napot. Emma a megszokott programját hiányolta, és egy idő után elege lett a babakocsizásból. A Papa és a Mama azt hitték, hogy én majd nagy vigyorral a fejemen rohangálok egyik látványosságtól a másikig, miközben persze betartom a játékszabályokat és szótfogadok. Én prekoncepció nélkül indultam útnak, de ott úgy gondoltam, hogy a nem kis számban felállított standokat kihasználva, egyből leemelem a két legnagyobb, egyenként 40 eurós Thomas dobozt, és azok az enyémek lesznek. Ehhez viszont volt 1-2 szavuk a Papáéknak, aminek visítás lett a vége. Még akkor is, ha megkaptam "Bertiet, a buszt".

Na de ezt leszámítva, azért jól éreztük magunkat. Tényleg ott volt a Kövér Ellenőr, Emily és Gordon nagyban, na meg persze egy igazi nagy Thomas, egyenesen Angliából, és sok kicsi, nem tudom honnan. Majdnem mindent megnéztem, és a végén még csokitortát is kaptam. Itthon pedig kiderült, hogy gazdagodtam még egy Thomas könyvvel, egy Thomas fogkefével és egy Thomas dvdvel is.

Képriport itt.

Az oviban az a divat, hogy az óvónénik megfigyelik a gyerekeket előre meghatározott időközönként, összesen háromszor 2 és 4 éves koruk között. A megfigyelés tanulságairól pedig beszámolnak a szülőknek, valamint az utolsó megfigyelés eredményét megküldik az iskolának is.

Így esett, hogy engem is megfigyeltek, most hogy 3 éves lettem (bizony, bizony 2009-ben, Hollandiában, bár egész normális télikabátjuk van Corrie néniéknek, egyátalán nem pufajkás). Az eredmény pedig olyan jó lett, hogy a Mami még el is pirult a sok dícséret hallatán, pedig Ő is tudja milyen jófej vagyok.

A részletek:

Szociálisan igen fejlett vagyok. Szívesen és magamtól veszek részt a közös játékban, bár néha élvezetemet lelem abban is, ha csak nézem a többieket (és röhögök rajtuk, hogy nem tudnak táncolni hehehe). Szívesen keresem a többiek társaságát, játszom velük, odamegyek hozzájuk beszélgetni, de ugyanakkor kitűnően tudok egymagamban is játszani, és nagy vagyok a játékok kitalálásában is (pl. bábozás a játékokkal). Magamtól keresem az óvónénik társaságát, időnként igénylem a személyes figyelmet, ilyenkor nagyokat tudok sztorizni. Tisztában vagyok a képességeimmel és segítséget kérek, ha szükségem van rá. Tudok fegyelmezett lenni, szeretek oviba járni, követem a napi programot, együttműködő vagyok, nem lógok ki a sorból. Egyszóval jólnevelet vagyok, na :)

Verbálisan a csúcson vagyok. Illetve még fejlődök persze, de extrém nagy szókinccsel rendelkezem (és akkor még nem is hallottak magyarul!), és hosszú történeteket tudok elmesélni. Egy-két betűt nem ejtek tisztán, de ez normális ebben a korban. Mindent megértek és kiválóan megértetem magamat.

Motorikusan sem lehet panasz rám. Magabiztos a mozgásom, és tudok biciklizni, amit be is mutattam a Maminak, aki kicsit kétségbe volt esve, mert azt hitte, hogy nem tudok. Most viszont végérvényesen kiderült, hogy igenis tudom hajtani a cangát, előre és hátrafele is, és hogy a hiba az itthon háromkerekűmben van (amit már eltettünk a sufni mélyére, mert most a futóbicaj a menő, később meg majd pótkerekes cangát fogok kapni állítólag).
Egy kis feketepont: nem tudok teljesen önállóan felöltözni, de ezt mondjuk csak 4 éves koromra kell tudnom megoldani, amire suliba megyek. Van még egy évem, hogy megtanuljam a zipzárat felhúzni a kabátomon és felvenni mindkét kesztyűmet (egyet fel tudok venni, de kesztyűs kézzel nem tudom a másikat felhúzni).

Finommotorikusan is nagyon jól teljesítek, ma például bemutattam, hogy teljesen tökéletes arcot tudok rajzolni (majd el fogjuk kérni, beszkenneljük és közszemlére tesszük). Ezt egyébként 3 napja itthon is megcsináltam, de akkor elmúlt az alkotás, mert a vízes tollal rajzoltam :( Ezenkívül rendkívüli türelemmel és precízitással tudom elvégezni a feladatokat: ma például egy kör közepébe kellett lyukakat csinálnom és egyszer sem mentem ki a a vonanlon kívülre.
Amin dolgoznom kell: marokra fogom a ceruzát, és az ollót sem teljesen jól tartom a kezemben (de vágni tudok).

Sajnos, amint az köztudott, nem vagyok még szobatiszta, de szerencsére erre is van még egy évem, a sulikezdésig, és nem vagyok egyedül ezzel. Corrie néni a mentségemre megemlítette, hogy talán nem véletlen, hogy a mi ovinkban, ahol a gyerekek nagyrésze kétnyelvű, elég ritkán fordul elő, hogy valaki 3 éves kora előtt szobatiszta. Nem kell aggódni emiatt sem, nem leszünk törzsvásárlók a Tena betét nagykerben.

Összeségében tehát nagyon király vagyok, és erről most már papírom is van. Úgyhogy nem csak a Papa és a Mama elfogultak velem szemben (hanem a Corrie és a Joke néni is :))).

Mivel a Mami mostanság nem bírja ki sokáig a kórház nélkül, ezért így két hét szünet után ismét a ZHA felé vettük az irányt. Én nagyon örültem, hogy a Papa értünk jött és annak is hogy az autóval a kórházba mentünk (ja, új autósülésem van, olyan igazi nagyfiús, beépített hangszórókkal, nagyon menő). Mondjuk fura volt, hogy nem a gyerekosztályra megyünk, ahol van szuper játékszoba és tetőterasz játszótérrel, és még csak nem is a nőgyógyászati rendelőben várakozunk. De mindegy, mert ahol várni kellett, volt klaffa favonat, a többi meg mellékes.

Egészen addig, amíg egy néni ki nem jött és engem nem szólított. Hoppá! - gondoltam. Mi az hogy nekem kell bemenni a nénihez? Miért nem az Emmának? Vagy legalább a Maminak? Na abba már nem megyek bele, hogy kint hagyjam a vonatot és bemenjek egy vadidegen nénihez! Ja? A vonatot is bevihetem? NEM! Azt sem! Semmit sem! Akkor sem! - üvöltöttem magamból kikelve, miközben taknyom-nyálam összefolyt, a Papa és a Mama meg fűt-fát ígértek nekem, csak hogy bemenjek. Dehogy megyek! Azért sem! Menjetek Ti be! Aztmondtam, hogy be! Mérges vagyok! Papa és Mama bemenni! Azt mondtam, hogy most! - kiabáltam továbbra is.

Hallgattak rám, mert végül bementek az Emmával és engem kint hagytak. De ekkor már annyira felhúztak, hogy még vonatozni sem akartam. Pár perc múlva megjelentek megint, és újfent azt akarták, hogy bemenjek. Na hát ez mindennek a teteje! Ezek nem értenek a szóból, az már világos.

Erre fogták magukat és elmentek, engem pedig ott hagytak a váróban, mert ott akartam maradni. Na végre az történik amit én akarok! És így történt, hogy behívta a néni a következő két kisfiút, én pedig egyedül ücsörögtem a széken a váróban. Nem kiabáltam, mert nem volt kinek. Aztán egyszercsak megjelent a Mami, és akkor úgy döntöttem, hogy békét is köthetünk. Szerencsémre a Maminak is ez volt a terve, és mikor elmondtam, hogy "most már eleget sírtam" és bocsánatot kértem, a Mami felvetette, hogy mi lenne ha legelőször is a Papától is bocsánatot kérnék, aztán pedig ha a néni kijön, akkor együtt bemegyünk, megnézegetjük a néni képeit, és ha minden kérdésre válaszoltam szépen, akkor utána megnézzük, hogy van-e fagyi a büfében. Húúúúúdejóötlet!!! Na ez így már mindjárt más!

És így is történt. A néni nem hitt a szemének, mikor kinyitotta az ajtót, és én a két kijövő kisfiút (hozzám viszonyítva nagyfiút) félrelökve rohantam be a szobába. Ott szépen leültem, megnézegettem a képeket, felismertem mindent akármilyen messze vagy közel volt, utána belenéztem egy tévéféleségebe, amiben macik voltak, és végülis nagyon jól szórakoztam. Fülig ért a szám, mindent megcsináltam, amit kért a néni, aki még mindig azt hitte, hogy a Bence ikertesója vagyok. Aztán mikor végeztünk, a néni aszonta a Maminak, hogy kezdem kinőni a szemproblémámat, mindkét szemem sokat javult, így nem kell semmit sem csinálni, csak egy év múlva visszajönni, és akkor már valószínűleg utoljára.

Kifele menet kezet adtam a néninek és azt mondtam közben, hogy "Sorry!" és "A legközelebbi viszontlátásig!", amire a néni azt válaszolta, hogy "Aaaaaahhh!" utána meg elköszönt.

Mi pedig a büfé felé vettük az irányt, ahol természetesen már tudom, hol vannak a fagyik, és mivel végül ilyen segítőkész voltam, és be volt ígérve, kaptam egy adagot.
Azóta is vigyorgok folyamatosan.
És továbbra is teccik nekem ez a kórház.

Bár nem volt minden ideális - pl. Emma nélkül kicsit túltengett a tesztoszteron szint itthon - azért nagyot ünnepeltünk. Kezdődött azzal, hogy beugrott Gergő nagybátyám 3 napra, ha már erre járt Dubaiból Budapestre menet. Több oka volt a látogatásának: egyrészről akart nekem hozni jó sok ajánédkot, másrészről egy napon van a szülinapunk és velem akart bulizni, harmadrészről Emmát is meg akarta nézni (csak nem számolt azzal, hogy Emmababával előre kell időpontot egyeztetni hogy itthon legyen).

Szóval előszülinapozásként elmentünk az Amstel parkba, ami a jóidő hatására kicsit megtelt, ráadásul a Papa és én voltunk az egyetlen szőkék az egész parkban... anyway, ez engem nem zavart, robogtam a futóbiciklimmel, sokszor olyan gyorsan, hogy a Maminak szívritmuszavara támadt. Aztán pedig eljött a nap fénypontja: felültem a kisvasútra! Illetve ez inkább csak minivasút, ami körbe-körbe megy, de ez most mellékes. Akkora vigyorral a fejemen ültem a vonaton, hogy a mosolyom összekötötte a füleimet. A kanyarban bedőltem, az egyenes szakaszon meg kidőltem, hogy jól szemügyre vegyem a vonat kerekeit, amik felettéb hasonlítottak a Thomas kerekeire. Amikor meg volt egy kis időm, úgy integettem mint Beatrix a királynő napján. Aztán persze - ha már ott volt - lenyúltam a Gergőt is még egy menetre.

Másnap, az igazi szülinapom reggelén egy halom ajándék várt a nappaliban. Természetesen a nagytöbbség Thomasos cucc volt - ahogy előre kértem. De azért nagyon örültem minden másnak is, pl. a távirányítós autónak, és a motoros bálnának. Mindezt a Nagymama és a Nagypapa élő adásban élvezte Skypeon keresztül. Aztán meglátogatott a Bab (akitől szintén vonatokat kaptam) és ez egyúttal alkalmat biztosított arra is, hogy elfújjam mind a 3 gyertyát a tortámon. Ja, és hogy egyek is egy pár szeletet.

Amíg aludtam, a szülők elosontak Emmát megetetni a kórházban, majd mire felébredtem már itthon voltak, és kezdődhetett megint a tortázás. Na nem azért mert én akartam volna megint pár szeletet bevágni (khm), hanem mert megjött Anja és Eric is (= Thomasos felüljáró és vonatok + autómentőautó), valamint befutott Ruud és Yvonne (= 3 db "gouden boekjes" amik jelenleg a kedvenc mesekönyveim - a legújabb kedvencem, 5 tűzoltóról szól és egy magyar bácsi rajzolta).

Másnap az oviban tartottam meg a szülinapomat. Ugyan nem akartam a trónra felülni, de azért élveztem, hogy mindenki nekem énekel és tapsol. Hálából kiosztottam az ajéndékokat, amiket holland módra vinni kell. Itt nem szabad semmi ehetőt osztogatni, ezért a ráérős holland anyukák kitalálták, hogy valami saját kezűleg készített ajéndékkal kell meglepni mind a 20 ovistársat. És mivel én még nem tudok annyira saját kezűleg ilyeneket készíteni, hát rámaradt az ötletelés és a kivitelezés a Mamára. Szerencsére a Papa is besegített a vagdosásba. Az eredmény: egy papírtorta, amiből mindenki egy szeletet kapott, benne egy kis felhúzható-úszó állatkával.

Tegnap pedig folytatódott az ünneplésem, hiszen eljött Bea, Gert-Jan és Áron. És tudjátok mit kaptam? Thomasos vasúti átjárót + vonatot! Meg egy Diegos matricakészletet :-))) Na és persze muszáj volt megint ennem egy kis tortát... aztán mivel kezdett kicsinek bizonyulni a nappalink, elmentünk Elsenhove gyerekfarmra, ahol jót futkároztunk Áronnal, majd jól bőrig áztunk. Én először életemben - egész jól kihúztam 3 évig. Emma például csak 10 hétig bírta :)) Na de holland gyerekek is vagyunk, hozzá kell szoknunk, hogy nem vagyunk cukorból.